Kedves Olvasóim!
Végre megint valami igazi Forma-1-et láthattunk a mai nap, amennyiben rabigába hajtottuk a fejünket, és képesek voltunk arra, hogy másfél órán át hallgassuk Wéber Gabi lágyan, selymesen simuló hangját, és hajlandóak voltunk arra, hogy agyilag ott legyünk villámgyors gondolatvezetéseinél, különös tekintettel a boxutca kiállásokra illetve benzinmennyiségekre. Szóval az első négy helyen az ég egy adta világon semmi nem történt. Eltekintve attól, hogy az első kanyarban majdhogynem annulálta magát a két McLaren – ami azért így egymás között megjegyezve igen jót tett volna a hajrának – és eltekintve attól, hogy a legvérmesebb igazi McLaren fanok szemében a második kiállások környékén, a Ferrarihoz képest eltolt taktikának köszönhetően, Ron „kiskopasz” Dennis zsenialitásának köszönhetően, felcsillantatott a remény, hogy megfogják a piros kocsikat. Miután ebből gyorsan kiábrándultak, akkor a vérmes Hamilton keménymag kezdte szorítani a kis macit a kanapén ülve, hogy hátha megfogja a Gőgöst, de ez sem igen jött össze, mert azt már megszoktuk, hogy a spanyol teher alatt nagyon keményen tudja nyomni a két kis pedálkáját ott az orrkúpban.
Nem is igazán gondolok több szót pocsékolni a „boring four-ra”, – esetleg majd a végén egy kicsikét – hanem inkább az Autóversenyre szeretnék kitérni, ami a középmezőnyben zajlott. Végre a playboy is kitalált valami értelmes taktikát két nő között, és kicsiny finn alkalmazottját jó (egykiállásos) taktikával küldte ki az aszfaltbetyárok közé autókázni. Ahogy mondani szokták ő csinálta a műsort, illetve az a tény, hogy a lelkes társai nagyon meg akarták őt előzni, így végre láttunk előzgetést is a pályán, ami azért meglehetősen fehér holló mostanság. A lelkes hozzáértő szakértők állandóan arról beszélnek, hogy légörvény így, aerodnamika úgy szinte lehetetlen előzni ezen autók mögött. Erre fényesen rácáfoltak ma egy párszor a pilóták, és kívülről belülről, körmük szakadtánál fogva próbálták leigázni a kis északi srácot, aki egyáltalán nem hagyta magát, és így végre egy kicsit élveztettük a televíziós közvetítés előnyeit, és hál’isten nem azt kellett bámulni másfél órán keresztül, hogy hogyan vonatoznak egymás mögött a „nagyok” szépen, csendben 400 méteres követési távolságot még véletlenül sem átlépve. Üde színfolt volt a pályán a Spyker szereplése különös tekintettel Sutil játékkedvére, bár kár, hogy a végére elfogyott a lendület, elfáradott a vasparipa alatta egy kicsit. Azért az sem gyenge tény, hogy a Honda B-s kamikáze, simán elmegy a jóképű brit fiú mellett – konkrétan ott hagyta, mint szentpál az oláhokat. Érdemes abba a csapatba még több pénzt tunkolni, sokkal jobb, mintha kidobná az ablakon, mert nem nő a szemét mennyisége az utcákon – még jó, hogy festésükkel a globális felmelegedés ellen küzdenek – és jókat lehet rajta kuncogni is. A Toyota után a Honda is bebizonyította, hogy nem minden a pénz.
Szóval jó kis futam volt ez, kár, hogy nem az élmezőnyben voltak előzgetések, de nekem visszahozta az F1-es feelingemet, a futamot bambán bámuló helyzetemből kilendített kicsit, és már-már tényleg élvezni lehetett a hangos vasdarabok táncát (mondjuk, már csak hírmondóként van ezekbe vas). Az élcsapatokhoz visszatérve: A pontverseny a vége előtt hárommal igen szorosnak ígérkezik, még a végén újra rászokok a körömrágásra a futamokon, nem tudom a belgyógyászom mit fog ehhez szólni, de ha végre láthatok valamit, megéri az áldozatot. Arra vagyok kíváncsi, hogy az erőviszonyok hogyan alakulnak, és miként csihi-puhizik egymással a pálya szélén a két már Párizst is megjárt F1 mogul, a pályán belül pedig a három még esélyesnek mondható pilóta (itt elnézést kérek a kifejezett Massa szurkolóktól, de miután kidühöngték magukat, nézzenek rá a tabellára, aztán még a végén a kis köpcös brazil lesz a befutó).
